Sziasztok!
Végre eljött a vasárnap, így az ígértekhez mérten meghoztuk az első részt. :) Nagyon köszönjük a sok szebbnél-szebb kommentet, Sam már mindenkinek válaszolt! Én személyesen köszönöm a sok-sok FB-s dicsérő kommentet a trailerhez, illetve azt is, ami ide érkezett! Nagyon jól esik nekünk, hogy ilyen érdeklődést mutattok a történet iránt, mi pedig igyekszünk a lehető legjobbat nyújtani. Végül nagyon köszönjünk a 10 feliratkozót, hálásak vagyunk! No, nem is szaporítanám tovább a szót: Louis fejezet az első, remélem elnyeri a tetszéseteket, jó olvasást kívánok nektek! :)
a.anthony
***
„Aki pusztulásunk
szánja, szavunk hallva majd megért:
Odaadtuk a mi Mánkat a ti Holnapotokért.”
John Maxwell Edmonds
Odaadtuk a mi Mánkat a ti Holnapotokért.”
John Maxwell Edmonds
Louis
Fél
évvel korábban.
2120. január 1.
Louis idegesen toporgott egy londoni magánrepülőtér
várótermében. Le sem vette tekintetét az óriási, padlótól mennyezetig érő
ablakról, és kitartóan bámulta a kétemeletes repülőt. Odakint, az angol
időjárásnak megfelelően, ömlött az eső, és az üveg felületén lefolyó víztől a
repülő kontúrjai szórakozottan hullámoztak. Ideges volt, fekete cipzáras
pulóvere zsebébe dugta kezeit, és fáradhatatlanul rótta köreit.
Negyedóra
elteltével, amikor már enyhe zsibbadást kezdett érezni térdtől lefelé,
lehuppant a bordó, L alakú bársonykanapéra. A mellette ülőre pillantott, aki elbambulva,
villámgyorsan tüntette el a chipses zacskó tartalmát, melyet úgy ölelt magához,
mintha bárki is el akarná venni tőle. Rövid szőke haja az ég felé meredt,
világoskék szemei fáradtan csillogtak, és minden falat után dúdolni kezdett.
Barna pulóverén (ami láthatóan minimum két számmal volt nagyobb, mint kellett
volna) összegyűlt morzsák sem zavarták, Louis pedig, némi
lelkiismeret-furdalással vegyítve, kicsit megnyugodott attól, hogy nem csak őt
viseli meg ez a helyzet, és viselkedik úgy, mint egy kényszerbeteg.
- Helló! – köszönt rá Louis, és meglengette kezét a szöszi
arca előtt.
- Őőő, helló! – ismételte sűrű pislogások közepette. –
Bocs, elbambultam.
- Észrevettem! – mosolyodott el, amit a szöszi srác
viszonzott. – Louis Tomlinson vagyok.
- Niall Horan. – Kezet ráztak. Szinte egyszerre dőltek a kanapé háttámlájának,
és kezdték el tanulmányozni a másik tizennyolc embert, akik hasonló állapotban
ténferegtek az aulában. Volt, aki a földön ült, hátával a fehér falat
támasztotta és kezeibe temette az arcát, többen pedig csoportokba verődve
próbálták túlvészelni a várakozás őrjítő perceit. A levegő nehéz volt, szinte
fullasztóan hatott Louis-ra a félelem, ami körbelengte a termet, majd mintha
ezzel minden rossz, amit tegnap óta kénytelen volt átélni hirtelen semmissé
válna, lehunyta szemeit. Viszont gondolatai szüntelenül a sorsdöntő pillanatok
körül jártak.
***
A
Tomlinson család a helyzetükhöz képest békésen vacsorázott. December 31.-e
volt, Szilveszter estéje, ám a már hagyománynak számító ünneplést tavaly
felváltotta az a szabály, miszerint este tíz után, kortól függetlenül senki sem
hagyhatta el az otthonát. Doncaster történelme során sem tartozott a nagyobb
városok közé, ám a háború kirobbanásával a város lakossága rohamosan csökkent.
A szabályokat egyre szigorúbban tartatták be, így a szakadatlanul fogyatkozó lélekszámmal
rendelkező településen nem jelentett akadályt, hogy a kirendelt katonák minden
este, minden otthonban létszámellenőrzést tartsanak.
Louis unottan könyökölve az
asztalon egy borsószemet próbált felszúrni a villájára, amely mindannyiszor
elgurult a tányérja hol egyik, hol másik szélére. Mellette két húga vitatkozott
össze az egyik kitalált társasjátékuk szabályain, amíg apja türelemmel
viseltetve lányai iránt, csendesen hallgatta a tévét. Minden este, pontban nyolckor
egy csinos nő jelent meg a lapos kijelzőn, és ismertette az aznapi híreket,
majd a kellemes hang hallatán a lányok is elcsendesedtek.
Rendkívüli híreinket hallják!
Ahogy arról kora délután értesülhettek, az eddigi pletykák, miszerint az
Akadémia újabb toborzásra készül, a délelőtt folyamán megerősítésre kerültek.
Az intézmény utólagos tájékoztatásában felhívta Nagy-Britannia lakosságának
figyelmét, hogy e körzet kiválasztottjai és azok lakóhelyei a mai nap folyamán
kerülnek megnevezésre, illetve kiértesítésre. Az érintett országok, települések
és lakóinak névlistáját adásunk előtt néhány perccel kaptuk kézhez. Ezek pedig
a következők…
A nő tekintetével végigszaladt a listán, majd arcán
együttérzés jelent meg, ahogy a kamerába, és azon keresztül a hallgatósága
szemébe nézett. A Tomlinson család fejében egyszerre fogalmazódott meg a
gondolat: Ezúttal városukból is szerepel
valaki a listán. Jay aggódva pillantott egyetlen fiúgyermekére, és az
asztalra könyökölve összekulcsolta ujjait, hogy néma imádkozásba kezdjen. A
képernyőn szereplő hölgy mindeközben nagyot nyelt, majd egy sóhajt követően
sorolni kezdte a neveket.
Laura Bell, Bradford, Anglia
Trisha Betranche, Cardiff, Wales
Eleanor Jane Calder, London, Anglia
Eleanor Jane Calder, London, Anglia
William Clark, Edinburgh, Skócia
Perrie Louise Edwards, South Shields, Anglia
Hannah Catelyn Harris, London, Anglia
Perrie Louise Edwards, South Shields, Anglia
Hannah Catelyn Harris, London, Anglia
Niall James Horan, Mullingar, Írország
Candice Howell, Cardiff, Wales
Noah Dylan MacLean, Glasgow, Skócia
Zayn Javadd Malik, Bradford, Anglia
James McCarthey, Larne, Írország
Emily Morgan, Ashford, Anglia
Sheamus O’Donnell, Dublin, Írország
Liam James Payne, Wolverhampton, Anglia
Adam Ramsay, Edinburgh, Skócia
Matthew Reynolds, Blackpool, Anglia
Donald Peter Rogers, Newport, Wales
Timothy Spencer, Antrim, Írország
Harry Edward Styles, Holmes Chapel, Anglia
Louis William Tomlinson, Doncaster, Anglia
Felhívjuk figyelmüket, hogy a lista már délelőtt megszületett, így
lehetséges, hogy többük már adásunk előtt tudomást szereztek a megnevezésükről.
Akiket még nem értesítettek, az Akadémia közlése szerint a nap folyamán tájékoztatva
lesznek.
A híradós hölgy észrevétlenül köszönt el, majd tűnt el a
képernyőről. Csend telepedett a kis lakásra, és a családtagok egyszerre
fordultak Louis felé, aki szintén megállt mozdulatában, és lehajtott fejjel,
kitartóan fixírozta a borsószemet.
- Istenem ne…, - törte meg a csendet Jay, és az asztalon
átnyúlva megsimogatta Louis kézfejét. – Semmi baj kicsim, nincs semmi baj, nem
kötelezhetnek rá! – igyekezte megnyugtatni az időközben rápillantó fiát (és
magát is), de mindketten tudták, hogy ez nem igaz. Törvénybe foglalták, hogy a
kiválasztottaknak kötelességük részt venni az Akadémia programjain, és
ellenkezés esetén a büntetés is felért a kiképzés súlyosságával.
- Semmi baj, anya – mosolyodott el, majd húgai felé
fordult. – Na, mi lesz azzal a társasjátékkal? Nem mutatjátok meg?
- Ezt meg kell beszélnünk, fiam… - kezdett bele Mark, ugyanis
Jay kivonult a konyhába, hogy ne lányai előtt küszködjön a könnyeivel. – Nem kezelheted
ezt úgy, mintha semmiség lenne. Lottie, Fizzy, menjetek be a szobátokba kérlek,
Louis nemsokára megy – kérte meg őket, mire a lányok ellenkezés nélkül fogadtak
szót. Louis egyenes vonallá préselte ajkait, hogy még véletlenül se hagyja el a
száját semmi, mielőtt húgai szobájának ajtaja be nem csukódik. Amint
meghallották a tompa kattanást, egyszerre kezdtek beszélni, de Lou túlharsogta mostohaapját.
- Ti ne kezeljétek úgy, mintha meghalni mennék! – hördült fel,
egyenesen Mark szemeibe nézve. – Minden rendben lesz, ne aggódjatok! – Louis úgy
vélte, ha magabiztosságot tettet, azzal megnyugtathatja családját, még ha
valójában rettegett is a dologtól. A két férfi néhány pillanatig farkasszemet
nézett, végül Mark kapta el a tekintetét.
- Igazad van, sajnálom. De ez a dolgunk. Félteni… - csuklott
el hangja a mondat végére, ahogy meglátta Jayt újból belépni a nappaliba.
- Minden rendben lesz – ismételte Louis, majd elindult
testvérei szobája felé. A gyomra görcsbe rándult a gondolattól, hogy talán ez
lesz az utolsó közös programjuk.
Alig
negyedóra volt éjfélig, amikor Louis ágyba fektette a már elbóbiskolt
testvéreit. Gondosan betakargatta őket, egy-egy puszit nyomott a fejükre, majd
halkan kisétált és becsukta maga mögött az ajtót. Úgy döntött, megpróbál nem
azzal foglalkozni, ami rá vár, hanem minden figyelmét a családjára
összepontosítja, és velük ünnepli az újév beköszöntét. A szobából kilépve fülét
halk veszekedés ütötte meg. Csendesen végigsétált az apró folyosón, ahonnan a
szobák nyíltak, és a nappali előtt, a fal takarásában hallgatta édesanyja
kétségbeesett szavait.
- És mi lesz, ha történik vele valami?? – Jay hangja
remegett, de igyekezett úrrá lenni a hangerején.
- Én is ugyanúgy féltem, mint te! – replikázott Mark. – De nem tehetünk semmit!
Csak reménykedhetünk, hogy semmi baja nem lesz. Nem tudjuk kikerülni, ha megpróbálnánk,
lehet, sokkal nagyobb veszélybe kevernénk.
- Sokkal nagyobb veszélybe? Ezt te sem gondolhatod
komolyan. Azok az állatok a halálba küldik ezeket a gyerekeket!
- Talán ők is rájönnek, hogy ez így tarthatatlan, visszamondják
a behívókat, és hazaküldik őket. – Mark elkapta tekintetét feleségéről,
képtelen volt a szemébe hazudni. Nagyon jól tudta, hogy a vezetőknek néhány
középosztálybeli élet kiontása csupán velejárója egy nagyobb jónak. Nagy
levegőt vett, saját magát is megpróbálva lenyugtatni ezzel. - Nyugodj meg Jay,
Louis okos fiú, nem lesz baja.
- Kár, hogy a fegyverek ellen nem lehet ésszel védekezni! –
kontrázott rá Jay, és Louis úgy döntött, ez az a pillanat, amikor közbe kell
avatkoznia. Kilépett a fedezéke mögül, és mielőtt szülei észrevehették volna, kopogtattak
az ajtón. Mark eszmélt fel hamarabb és nyitotta ki azt. Az ajtóban két fegyverekkel
felszerelt katona állt, akik egyen öltözetet viseltek; fehér, hosszú ujjú,
derékig érő kabátot, melynek bal oldalán, szívtájékon feketén az Akadémia
címere, jobbján pedig a nevük díszelgett, válluknál egy-egy szintén fekete sáv
törte meg az egységes fehéret, és az ugyancsak tejszínű nadrágot, melynek belső
része éjszínben pompázott, fekete bakancsba gyűrték. Kihúzott háttal ácsorogtak
a bejárat előtt, amíg Mark be nem invitálta őket.
- Louis William Tomlinsont keressük – kezdett bele köszönés
nélkül a Strike nevet viselő katona.
- Itt vagyok. – Jay és Mark szinkronban fordultak hátra, ahogy meghallották
hátuk mögül a magas, rekedtes hangot. Louis magabiztosan sétált oda hozzájuk,
és kitartóan állta a rászegeződő pillantást. Strike elővett egy vékony,
átlátszó üvegpanelt, és előhívott rajta egy ablakot, amelyen Louis egyik gimnáziumi
képe szerepelt, majd a mellette felsorolt információkat kezdte felolvasni
ijesztően gépies hangon.
- Louis William Tomlinson, született 2096. december 24.-én
Doncasterben, anyja neve Johannah Poulston, apja neve Troy Austin. Iskolaéveiben
kitűnő teljesítményt nyújtott testnevelésből, matematikából és történelemből.
Ezen tárgyakból több országos versenyen is első helyezést ért el. Ösztöndíjat
nyert az oxfordi egyetemre, de két év után anyagi okok miatt kénytelen volt
megszakítania tanulmányait. – A katona érdeklődve pillantott Louisra, majd az
arca mellé elemelte a panelt, hogy összehasonlítsa az előtte álló és a képen
szereplő fiút.
- Ki lehetne cserélni a képet? – kérdezte, ugyanis elborzadva figyelte a tüsire
nyírt hajú, karikás szemű és elnyűtt pólót viselő fiatalkori énjét. – Vagy új
képet már nem tudtak előásni?
Strike fel sem vette, hogy Louis nemcsak belőle, de az egész Akadémiából is gúnyt
űz, hanem rezzenéstelen arccal folytatta mondandóját.
- Kiemelkedő teljesítményei, kitűnő fizikai állapota
alapján az Akadémia úgy döntött, nevezik a Kiválasztottak listájára. Hadd ne
kelljen emlékeztetnem, hogy mindennemű ellenállás törvénybe ütköző, és súlyos
következményekkel járhat. Megjelenése az összes iratával kötelező jellegű 2120.
január 1-jén, délután tizenkét óra harminc perckor az Akadémia repülőterén, felszállás
pontban egy órakor lesz. Az úti cél helyét az Akadémiának nem áll módjában
nyilvánosságra hoznia, valamint a kiképzése módját sem.
- Mi az, hogy nem áll módjában? – fakadt ki Jay. – Azt akarja
mondani, hogy elhurcolják a fiamat, de nem hajlandóak megmondani, hova??
- Az úti cél helyét az Akadémiának nem áll módjában
nyilvánosságra hoznia, valamint a kiképzése módját sem – ismételte monoton
hangon Strike.
- Maguk utolsó szemétládák! – csatlakozott be Mark is. –
Milyen korcs világ a maguké, hogy fiatal férfiakra és nőkre van szükségük a
háborújukhoz? Ahelyett, hogy itt előadja az agyába táplált szövegét, maga is
mehetne a frontra!
- Figyelmeztetem Önöket, hogy a hivatalos személyek
munkájának akadályozása törvénybe ütköző. Kérem, uralkodjanak magukon.
- Szarok a törvényeire! – lépett közelebb Mark, mire Strike
társa felkapta fegyverét, és egyenesen a férfi felé célzott. Jay egy apró
sikkantást hallatott, és belekapaszkodott férjébe, Louis pedig azonnal a
mostohaapja elé állt.
- Senki sem fog
törvényt szegni, ott leszek holnap, elmegyek az Akadémiára és azt teszem, amit
mondanak! Szóljon a fickóra, hogy tegye le! – Azzal a katona jelzésértékűen felemelte
a kezét, mire a társa leeresztette a fegyverét. Egy összehajtott papírt
nyújtott át Louis-nak, melyben az imént elhangzott információk szerepeltek,
valamint a repülőtér koordinátái. A két férfi tisztelgett, majd kiléptek a
lakás ajtaján, mintha mi sem történt volna, és maguk mögött hagyták a kétségbeesett
szülőket és Louis-t, aki úgy érezte, hogy egyre jobban kezd elhatalmasodni a
pánik fölötte.
***
Huszonnégy
óra telt el azóta, és tizenkét órája utazott az ismeretlen felé. Louis elviselhetetlennek ítélte az utat, legalább
egy tucatszor kerültek légörvénybe, és a repülő méretét tekintve rémület fogta
el minden egyes alkalommal. Nem volt paranoiás típus, de ezúttal senkiben sem
bízott, pláne nem a pilótákban. A repülő berendezése mindenben eltért a
szokványostól: a földszinten az ülések két oldalt, a fallal párhuzamosan
helyezkedtek el, a pilótafülke mögötti falnál pedig egy óriási automata-féleség
állt mindenféle ínycsiklandó étellel és itallal telepakolva. Louis
reménykedett, hogy talál rajta valami gyömbéres vagy borsmentás üdítőt –
utóbbihoz kevesebb reményt fűzve –, ám amikor felállt, a gyomra is liftezni
kezdett, ezért úgy döntött, hogy visszaül, talán vár még pár percet. Néhány
pillanattal később Niall ült le mellé, és a kezébe nyomott egy szénsavas gyömbéres
üdítőt. Louis meglepetten pillantott a szöszire, majd hálás mosollyal vette el
a palackot.
- Téged valami angyal küldött, köszönöm! – darálta, és egyből megitta a felét. –
Kész rémálom ez az út.
Niall csak vigyorgott, majd kényelembe helyezte magát.
- Hát nem hinném, hogy az Akadémián angyalok lennének… - sóhajtott
nagyot a srác. – Amúgy láttam, hogy nem vagy jól. Gondoltam, hogy nem bírod a
repülést, meg láttam is, hogy elindultál, csak aztán mégsem. Egyébként meg
igen, legalább azt tudnánk, mennyit kell kibírnunk.
- Kész rémálom… - ismételte magát Louis, amikor egy gépies női hang csendült
fel a hangszórókból.
Hölgyeim és uraim!
A célig hátra lévő út hét óra ötven perc, számított érkezési idő reggel hét óra
nulla perc. Az általános tájékoztatóra, illetve a beköltözésre aznap sor kerül. A sorozás
kezdete 2120. január 3. reggel nyolc óra, ezt követően a kiképzés pedig osztagok
szerint fog megkezdődni. Az Akadémiai Egészségügyi Központ javaslatára felhívom
figyelmüket a fizikai és szellemi fáradtság kipihenésére, melyet az emeleten tehetnek meg.
Mindenki névre szólóan megtalálja a maga hálófülkéjét. Ébresztő: reggel öt óra
harminc perc. Köszönjük szíves figyelmüket!
- És bazdmeg, ha nem szól ez a szar, és háromig nem
fekszünk le, akkor is fél hatkor keltenek?? – horkant fel az egyik srác. Louis
rápillantott a vállig érő, göndör hajú srácra, aki fintorra húzta a száját,
melynek köszönhetően előtűntek mosolygödrei. A kis csoport, aki körbeállta,
egyetértésük jeléül hevesen bólogattak, Louis pedig inkább Niall felé fordult,
aki szintén biccentett egyet.
Félórával később
már szinte mindenki a kis fülkéje előtt ácsorgott. Louis fintorogva vette
tudomásul, hogy az emeletes ágy utánzat tetején kell aludnia, ami nem mellesleg
vészes közelségben volt a repülő tetejéhez. Még egyszer elolvasta a kis
kártyát, amin a vezetékneve szerepelt, majd kíváncsiságból megnézte, hogy ki
lesz az alsó szomszédja. Remélte, hogy Niall neve fog a kártyán díszelegni, és
kissé csalódottan vette tudomásul, hogy egy idegen családnevet írtak fel a
papírlapra. Styles. Hümmögött egyet,
majd elindult, hogy felmásszon a helyére, amikor megérkezett az említett.
Felpillantott a tőle közel fél fejjel magasabb férfire. Felismerte a göndör
fürtöket és a mosolygödröket, amelyek ezúttal egy mosolytól jelentek meg.
- Te kerültél felülre, tökmag? – vizsgálta meg ő is a
névkártyákat. – Na se baj, majd legközelebb… Jó éjt. – mosolygott, majd
bemászott a helyére, és állig betakarózott. Louis-nak esélye sem volt, hogy
kikérje magának ezt a megnevezést, ehelyett fél percig állt a srác ágya
mellett, és azon tűnődött, hogy az elhangzottakban volt-e némi kétértelműség,
vagy szimplán csak olyan fáradt, hogy képzelődik. Végül vállat vont, és ő is
elfoglalta helyét.
Másnap
reggel mindenki úgy ébredt fel, mintha valami virtuális centrifugába került
volna. Az ágyak kényelmetlenek voltak, és az egész reggeli úgy telt el, hogy
mindenki felsorolta, melyik testrésze fáj, és mennyire.
A kínzó
tizennyolc órányi utazás után, a repülő végre leszállt az Akadémia közvetlen
repülőterén. A huppanás, ami jelezte, hogy a kerekek talajt értek, mindenkit
néhány röpke másodpercre boldogsággal töltött el, majd mindenki tudatába
bekúszott, hol is vannak éppen. Komótosan szálltak ki, a repülő kijáratához
készített lépcsőn egyesével sétáltak le, ahol egy – a Louis-t meglátogató
katonákhoz hasonló – egyenruhás férfi várta őket.
- Üdvözlöm Önöket az Akadémián. Georges Dior a nevem, én
leszek a vezetőjük, amíg meg nem tudják, melyik osztaghoz kerülnek besorozásra.
Kérem, fáradjanak velem.
Azzal Dior hátat fordított a csapatnak, és elindult az
Akadémia felé, amely egy impozáns épület volt. Egyszerre keveredtek benne a
modern, geometrikus formák sajátosságai valamint az ókori Róma építészeti stílusa.
Louis-t az épületen kívül a táj is lenyűgözte: a területet, amíg a szem ellátott,
örökzöldek terítették be, melyek vastag hótakaró alatt roskadoztak. A hegyek
ugyancsak havas csúcsai uralkodóan törtek az ég felé, a látványt pedig a finom,
tejfehér köd koronázta. A szél megmozdult, hideg levegőt hozva magával, Louis-t
pedig kirázta a hideg. Átkozta a katonákat, amiért nem figyelmeztették, mire
számíthat, és nem pakolt be kabátot, vastag pulóvert vagy egyáltalán bármit,
amelyre ilyen időjárásban szüksége lehet. Összeérintette két tenyerét, és dörzsölni
kezdte egymáshoz, leheletével is rásegítve, hogy minél hamarabb felmelegedjen.
- Hé! – kiáltott fel egy ismerősen mély hang, Louis pedig
felé fordult. Egy kabát repült az irányába, amit a jó reflexeinek köszönhetően
sikeresen el is kapott. Felhúzott szemöldökkel figyelte a férfit, akitől a
ruhadarab származott.
- Gáz lenne azért kiesni rögtön az első napon, mert
tündérke megfázott – vigyorgott, majd továbbment néhány – látszólag –
haverjával. Louis fintorra húzta száját a becenév hallatán, majd legyőzve
becsületét felvette a sötétszürke, combközépig érő kabátot, aminek vissza
kellett tűrnie az ujjait is.