1. fejezet

Sziasztok!

Végre eljött a vasárnap, így az ígértekhez mérten meghoztuk az első részt. :) Nagyon köszönjük a sok szebbnél-szebb kommentet, Sam már mindenkinek válaszolt! Én személyesen köszönöm a sok-sok FB-s dicsérő kommentet a trailerhez, illetve azt is, ami ide érkezett! Nagyon jól esik nekünk, hogy ilyen érdeklődést mutattok a történet iránt, mi pedig igyekszünk a lehető legjobbat nyújtani. Végül nagyon köszönjünk a 10 feliratkozót, hálásak vagyunk! No, nem is szaporítanám tovább a szót: Louis fejezet az első, remélem elnyeri a tetszéseteket, jó olvasást kívánok nektek! :)

a.anthony

***

„Aki pusztulásunk szánja, szavunk hallva majd megért:
Odaadtuk a mi Mánkat a ti Holnapotokért.”
John Maxwell Edmonds

Louis

Fél évvel korábban.

2120. január 1.

Louis idegesen toporgott egy londoni magánrepülőtér várótermében. Le sem vette tekintetét az óriási, padlótól mennyezetig érő ablakról, és kitartóan bámulta a kétemeletes repülőt. Odakint, az angol időjárásnak megfelelően, ömlött az eső, és az üveg felületén lefolyó víztől a repülő kontúrjai szórakozottan hullámoztak. Ideges volt, fekete cipzáras pulóvere zsebébe dugta kezeit, és fáradhatatlanul rótta köreit.

Negyedóra elteltével, amikor már enyhe zsibbadást kezdett érezni térdtől lefelé, lehuppant a bordó, L alakú bársonykanapéra. A mellette ülőre pillantott, aki elbambulva, villámgyorsan tüntette el a chipses zacskó tartalmát, melyet úgy ölelt magához, mintha bárki is el akarná venni tőle. Rövid szőke haja az ég felé meredt, világoskék szemei fáradtan csillogtak, és minden falat után dúdolni kezdett. Barna pulóverén (ami láthatóan minimum két számmal volt nagyobb, mint kellett volna) összegyűlt morzsák sem zavarták, Louis pedig, némi lelkiismeret-furdalással vegyítve, kicsit megnyugodott attól, hogy nem csak őt viseli meg ez a helyzet, és viselkedik úgy, mint egy kényszerbeteg.

- Helló! – köszönt rá Louis, és meglengette kezét a szöszi arca előtt.

- Őőő, helló! – ismételte sűrű pislogások közepette. – Bocs, elbambultam.

- Észrevettem! – mosolyodott el, amit a szöszi srác viszonzott. – Louis Tomlinson vagyok.

- Niall Horan. – Kezet ráztak. Szinte egyszerre dőltek a kanapé háttámlájának, és kezdték el tanulmányozni a másik tizennyolc embert, akik hasonló állapotban ténferegtek az aulában. Volt, aki a földön ült, hátával a fehér falat támasztotta és kezeibe temette az arcát, többen pedig csoportokba verődve próbálták túlvészelni a várakozás őrjítő perceit. A levegő nehéz volt, szinte fullasztóan hatott Louis-ra a félelem, ami körbelengte a termet, majd mintha ezzel minden rossz, amit tegnap óta kénytelen volt átélni hirtelen semmissé válna, lehunyta szemeit. Viszont gondolatai szüntelenül a sorsdöntő pillanatok körül jártak.

***

A Tomlinson család a helyzetükhöz képest békésen vacsorázott. December 31.-e volt, Szilveszter estéje, ám a már hagyománynak számító ünneplést tavaly felváltotta az a szabály, miszerint este tíz után, kortól függetlenül senki sem hagyhatta el az otthonát. Doncaster történelme során sem tartozott a nagyobb városok közé, ám a háború kirobbanásával a város lakossága rohamosan csökkent. A szabályokat egyre szigorúbban tartatták be, így a szakadatlanul fogyatkozó lélekszámmal rendelkező településen nem jelentett akadályt, hogy a kirendelt katonák minden este, minden otthonban létszámellenőrzést tartsanak.

Louis unottan könyökölve az asztalon egy borsószemet próbált felszúrni a villájára, amely mindannyiszor elgurult a tányérja hol egyik, hol másik szélére. Mellette két húga vitatkozott össze az egyik kitalált társasjátékuk szabályain, amíg apja türelemmel viseltetve lányai iránt, csendesen hallgatta a tévét. Minden este, pontban nyolckor egy csinos nő jelent meg a lapos kijelzőn, és ismertette az aznapi híreket, majd a kellemes hang hallatán a lányok is elcsendesedtek.

Rendkívüli híreinket hallják! 

Ahogy arról kora délután értesülhettek, az eddigi pletykák, miszerint az Akadémia újabb toborzásra készül, a délelőtt folyamán megerősítésre kerültek. Az intézmény utólagos tájékoztatásában felhívta Nagy-Britannia lakosságának figyelmét, hogy e körzet kiválasztottjai és azok lakóhelyei a mai nap folyamán kerülnek megnevezésre, illetve kiértesítésre. Az érintett országok, települések és lakóinak névlistáját adásunk előtt néhány perccel kaptuk kézhez. Ezek pedig a következők…

A nő tekintetével végigszaladt a listán, majd arcán együttérzés jelent meg, ahogy a kamerába, és azon keresztül a hallgatósága szemébe nézett. A Tomlinson család fejében egyszerre fogalmazódott meg a gondolat: Ezúttal városukból is szerepel valaki a listán. Jay aggódva pillantott egyetlen fiúgyermekére, és az asztalra könyökölve összekulcsolta ujjait, hogy néma imádkozásba kezdjen. A képernyőn szereplő hölgy mindeközben nagyot nyelt, majd egy sóhajt követően sorolni kezdte a neveket.

Laura Bell, Bradford, Anglia

Trisha Betranche, Cardiff, Wales
Eleanor Jane Calder, London, Anglia

William Clark, Edinburgh, Skócia
Perrie Louise Edwards, South Shields, Anglia
Hannah Catelyn Harris, London, Anglia

Niall James Horan, Mullingar, Írország

Candice Howell, Cardiff, Wales

Noah Dylan MacLean, Glasgow, Skócia

Zayn Javadd Malik, Bradford, Anglia

James McCarthey, Larne, Írország

Emily Morgan, Ashford, Anglia

Sheamus O’Donnell, Dublin, Írország

Liam James Payne, Wolverhampton, Anglia

Adam Ramsay, Edinburgh, Skócia

Matthew Reynolds, Blackpool, Anglia

Donald Peter Rogers, Newport, Wales

Timothy Spencer, Antrim, Írország

Harry Edward Styles, Holmes Chapel, Anglia

Louis William Tomlinson, Doncaster, Anglia

Felhívjuk figyelmüket, hogy a lista már délelőtt megszületett, így lehetséges, hogy többük már adásunk előtt tudomást szereztek a megnevezésükről. Akiket még nem értesítettek, az Akadémia közlése szerint a nap folyamán tájékoztatva lesznek.

A híradós hölgy észrevétlenül köszönt el, majd tűnt el a képernyőről. Csend telepedett a kis lakásra, és a családtagok egyszerre fordultak Louis felé, aki szintén megállt mozdulatában, és lehajtott fejjel, kitartóan fixírozta a borsószemet.

- Istenem ne…, - törte meg a csendet Jay, és az asztalon átnyúlva megsimogatta Louis kézfejét. – Semmi baj kicsim, nincs semmi baj, nem kötelezhetnek rá! – igyekezte megnyugtatni az időközben rápillantó fiát (és magát is), de mindketten tudták, hogy ez nem igaz. Törvénybe foglalták, hogy a kiválasztottaknak kötelességük részt venni az Akadémia programjain, és ellenkezés esetén a büntetés is felért a kiképzés súlyosságával.

- Semmi baj, anya – mosolyodott el, majd húgai felé fordult. – Na, mi lesz azzal a társasjátékkal? Nem mutatjátok meg?

- Ezt meg kell beszélnünk, fiam… - kezdett bele Mark, ugyanis Jay kivonult a konyhába, hogy ne lányai előtt küszködjön a könnyeivel. – Nem kezelheted ezt úgy, mintha semmiség lenne. Lottie, Fizzy, menjetek be a szobátokba kérlek, Louis nemsokára megy – kérte meg őket, mire a lányok ellenkezés nélkül fogadtak szót. Louis egyenes vonallá préselte ajkait, hogy még véletlenül se hagyja el a száját semmi, mielőtt húgai szobájának ajtaja be nem csukódik. Amint meghallották a tompa kattanást, egyszerre kezdtek beszélni, de Lou túlharsogta mostohaapját.

- Ti ne kezeljétek úgy, mintha meghalni mennék! – hördült fel, egyenesen Mark szemeibe nézve. – Minden rendben lesz, ne aggódjatok! – Louis úgy vélte, ha magabiztosságot tettet, azzal megnyugtathatja családját, még ha valójában rettegett is a dologtól. A két férfi néhány pillanatig farkasszemet nézett, végül Mark kapta el a tekintetét.

- Igazad van, sajnálom. De ez a dolgunk. Félteni… - csuklott el hangja a mondat végére, ahogy meglátta Jayt újból belépni a nappaliba.

- Minden rendben lesz – ismételte Louis, majd elindult testvérei szobája felé. A gyomra görcsbe rándult a gondolattól, hogy talán ez lesz az utolsó közös programjuk.

Alig negyedóra volt éjfélig, amikor Louis ágyba fektette a már elbóbiskolt testvéreit. Gondosan betakargatta őket, egy-egy puszit nyomott a fejükre, majd halkan kisétált és becsukta maga mögött az ajtót. Úgy döntött, megpróbál nem azzal foglalkozni, ami rá vár, hanem minden figyelmét a családjára összepontosítja, és velük ünnepli az újév beköszöntét. A szobából kilépve fülét halk veszekedés ütötte meg. Csendesen végigsétált az apró folyosón, ahonnan a szobák nyíltak, és a nappali előtt, a fal takarásában hallgatta édesanyja kétségbeesett szavait.

- És mi lesz, ha történik vele valami?? – Jay hangja remegett, de igyekezett úrrá lenni a hangerején.

- Én is ugyanúgy féltem, mint te! – replikázott Mark. – De nem tehetünk semmit! Csak reménykedhetünk, hogy semmi baja nem lesz. Nem tudjuk kikerülni, ha megpróbálnánk, lehet, sokkal nagyobb veszélybe kevernénk.

- Sokkal nagyobb veszélybe? Ezt te sem gondolhatod komolyan. Azok az állatok a halálba küldik ezeket a gyerekeket!

- Talán ők is rájönnek, hogy ez így tarthatatlan, visszamondják a behívókat, és hazaküldik őket. – Mark elkapta tekintetét feleségéről, képtelen volt a szemébe hazudni. Nagyon jól tudta, hogy a vezetőknek néhány középosztálybeli élet kiontása csupán velejárója egy nagyobb jónak. Nagy levegőt vett, saját magát is megpróbálva lenyugtatni ezzel. - Nyugodj meg Jay, Louis okos fiú, nem lesz baja.

- Kár, hogy a fegyverek ellen nem lehet ésszel védekezni! – kontrázott rá Jay, és Louis úgy döntött, ez az a pillanat, amikor közbe kell avatkoznia. Kilépett a fedezéke mögül, és mielőtt szülei észrevehették volna, kopogtattak az ajtón. Mark eszmélt fel hamarabb és nyitotta ki azt. Az ajtóban két fegyverekkel felszerelt katona állt, akik egyen öltözetet viseltek; fehér, hosszú ujjú, derékig érő kabátot, melynek bal oldalán, szívtájékon feketén az Akadémia címere, jobbján pedig a nevük díszelgett, válluknál egy-egy szintén fekete sáv törte meg az egységes fehéret, és az ugyancsak tejszínű nadrágot, melynek belső része éjszínben pompázott, fekete bakancsba gyűrték. Kihúzott háttal ácsorogtak a bejárat előtt, amíg Mark be nem invitálta őket.

- Louis William Tomlinsont keressük – kezdett bele köszönés nélkül a Strike nevet viselő katona.

- Itt vagyok. – Jay és Mark szinkronban fordultak hátra, ahogy meghallották hátuk mögül a magas, rekedtes hangot. Louis magabiztosan sétált oda hozzájuk, és kitartóan állta a rászegeződő pillantást. Strike elővett egy vékony, átlátszó üvegpanelt, és előhívott rajta egy ablakot, amelyen Louis egyik gimnáziumi képe szerepelt, majd a mellette felsorolt információkat kezdte felolvasni ijesztően gépies hangon.

- Louis William Tomlinson, született 2096. december 24.-én Doncasterben, anyja neve Johannah Poulston, apja neve Troy Austin. Iskolaéveiben kitűnő teljesítményt nyújtott testnevelésből, matematikából és történelemből. Ezen tárgyakból több országos versenyen is első helyezést ért el. Ösztöndíjat nyert az oxfordi egyetemre, de két év után anyagi okok miatt kénytelen volt megszakítania tanulmányait. – A katona érdeklődve pillantott Louisra, majd az arca mellé elemelte a panelt, hogy összehasonlítsa az előtte álló és a képen szereplő fiút.

- Ki lehetne cserélni a képet? – kérdezte, ugyanis elborzadva figyelte a tüsire nyírt hajú, karikás szemű és elnyűtt pólót viselő fiatalkori énjét. – Vagy új képet már nem tudtak előásni?

Strike fel sem vette, hogy Louis nemcsak belőle, de az egész Akadémiából is gúnyt űz, hanem rezzenéstelen arccal folytatta mondandóját.

- Kiemelkedő teljesítményei, kitűnő fizikai állapota alapján az Akadémia úgy döntött, nevezik a Kiválasztottak listájára. Hadd ne kelljen emlékeztetnem, hogy mindennemű ellenállás törvénybe ütköző, és súlyos következményekkel járhat. Megjelenése az összes iratával kötelező jellegű 2120. január 1-jén, délután tizenkét óra harminc perckor az Akadémia repülőterén, felszállás pontban egy órakor lesz. Az úti cél helyét az Akadémiának nem áll módjában nyilvánosságra hoznia, valamint a kiképzése módját sem.

- Mi az, hogy nem áll módjában? – fakadt ki Jay. – Azt akarja mondani, hogy elhurcolják a fiamat, de nem hajlandóak megmondani, hova??

- Az úti cél helyét az Akadémiának nem áll módjában nyilvánosságra hoznia, valamint a kiképzése módját sem – ismételte monoton hangon Strike.

- Maguk utolsó szemétládák! – csatlakozott be Mark is. – Milyen korcs világ a maguké, hogy fiatal férfiakra és nőkre van szükségük a háborújukhoz? Ahelyett, hogy itt előadja az agyába táplált szövegét, maga is mehetne a frontra!

- Figyelmeztetem Önöket, hogy a hivatalos személyek munkájának akadályozása törvénybe ütköző. Kérem, uralkodjanak magukon.

- Szarok a törvényeire! – lépett közelebb Mark, mire Strike társa felkapta fegyverét, és egyenesen a férfi felé célzott. Jay egy apró sikkantást hallatott, és belekapaszkodott férjébe, Louis pedig azonnal a mostohaapja elé állt.

-  Senki sem fog törvényt szegni, ott leszek holnap, elmegyek az Akadémiára és azt teszem, amit mondanak! Szóljon a fickóra, hogy tegye le! – Azzal a katona jelzésértékűen felemelte a kezét, mire a társa leeresztette a fegyverét. Egy összehajtott papírt nyújtott át Louis-nak, melyben az imént elhangzott információk szerepeltek, valamint a repülőtér koordinátái. A két férfi tisztelgett, majd kiléptek a lakás ajtaján, mintha mi sem történt volna, és maguk mögött hagyták a kétségbeesett szülőket és Louis-t, aki úgy érezte, hogy egyre jobban kezd elhatalmasodni a pánik fölötte.

***

Huszonnégy óra telt el azóta, és tizenkét órája utazott az ismeretlen felé.  Louis elviselhetetlennek ítélte az utat, legalább egy tucatszor kerültek légörvénybe, és a repülő méretét tekintve rémület fogta el minden egyes alkalommal. Nem volt paranoiás típus, de ezúttal senkiben sem bízott, pláne nem a pilótákban. A repülő berendezése mindenben eltért a szokványostól: a földszinten az ülések két oldalt, a fallal párhuzamosan helyezkedtek el, a pilótafülke mögötti falnál pedig egy óriási automata-féleség állt mindenféle ínycsiklandó étellel és itallal telepakolva. Louis reménykedett, hogy talál rajta valami gyömbéres vagy borsmentás üdítőt – utóbbihoz kevesebb reményt fűzve –, ám amikor felállt, a gyomra is liftezni kezdett, ezért úgy döntött, hogy visszaül, talán vár még pár percet. Néhány pillanattal később Niall ült le mellé, és a kezébe nyomott egy szénsavas gyömbéres üdítőt. Louis meglepetten pillantott a szöszire, majd hálás mosollyal vette el a palackot.

- Téged valami angyal küldött, köszönöm! – darálta, és egyből megitta a felét. – Kész rémálom ez az út.

Niall csak vigyorgott, majd kényelembe helyezte magát.

- Hát nem hinném, hogy az Akadémián angyalok lennének… - sóhajtott nagyot a srác. – Amúgy láttam, hogy nem vagy jól. Gondoltam, hogy nem bírod a repülést, meg láttam is, hogy elindultál, csak aztán mégsem. Egyébként meg igen, legalább azt tudnánk, mennyit kell kibírnunk.

- Kész rémálom… - ismételte magát Louis, amikor egy gépies női hang csendült fel a hangszórókból.

Hölgyeim és uraim! 

A célig hátra lévő út hét óra ötven perc, számított érkezési idő reggel hét óra nulla perc. Az általános tájékoztatóra, illetve a beköltözésre aznap sor kerül. A sorozás kezdete 2120. január 3. reggel nyolc óra, ezt követően a kiképzés pedig osztagok szerint fog megkezdődni. Az Akadémiai Egészségügyi Központ javaslatára felhívom figyelmüket a fizikai és szellemi fáradtság kipihenésére, melyet az emeleten tehetnek meg. Mindenki névre szólóan megtalálja a maga hálófülkéjét. Ébresztő: reggel öt óra harminc perc. Köszönjük szíves figyelmüket!

- És bazdmeg, ha nem szól ez a szar, és háromig nem fekszünk le, akkor is fél hatkor keltenek?? – horkant fel az egyik srác. Louis rápillantott a vállig érő, göndör hajú srácra, aki fintorra húzta a száját, melynek köszönhetően előtűntek mosolygödrei. A kis csoport, aki körbeállta, egyetértésük jeléül hevesen bólogattak, Louis pedig inkább Niall felé fordult, aki szintén biccentett egyet.

Félórával később már szinte mindenki a kis fülkéje előtt ácsorgott. Louis fintorogva vette tudomásul, hogy az emeletes ágy utánzat tetején kell aludnia, ami nem mellesleg vészes közelségben volt a repülő tetejéhez. Még egyszer elolvasta a kis kártyát, amin a vezetékneve szerepelt, majd kíváncsiságból megnézte, hogy ki lesz az alsó szomszédja. Remélte, hogy Niall neve fog a kártyán díszelegni, és kissé csalódottan vette tudomásul, hogy egy idegen családnevet írtak fel a papírlapra. Styles. Hümmögött egyet, majd elindult, hogy felmásszon a helyére, amikor megérkezett az említett. Felpillantott a tőle közel fél fejjel magasabb férfire. Felismerte a göndör fürtöket és a mosolygödröket, amelyek ezúttal egy mosolytól jelentek meg.

- Te kerültél felülre, tökmag? – vizsgálta meg ő is a névkártyákat. – Na se baj, majd legközelebb… Jó éjt. – mosolygott, majd bemászott a helyére, és állig betakarózott. Louis-nak esélye sem volt, hogy kikérje magának ezt a megnevezést, ehelyett fél percig állt a srác ágya mellett, és azon tűnődött, hogy az elhangzottakban volt-e némi kétértelműség, vagy szimplán csak olyan fáradt, hogy képzelődik. Végül vállat vont, és ő is elfoglalta helyét.

Másnap reggel mindenki úgy ébredt fel, mintha valami virtuális centrifugába került volna. Az ágyak kényelmetlenek voltak, és az egész reggeli úgy telt el, hogy mindenki felsorolta, melyik testrésze fáj, és mennyire.

A kínzó tizennyolc órányi utazás után, a repülő végre leszállt az Akadémia közvetlen repülőterén. A huppanás, ami jelezte, hogy a kerekek talajt értek, mindenkit néhány röpke másodpercre boldogsággal töltött el, majd mindenki tudatába bekúszott, hol is vannak éppen. Komótosan szálltak ki, a repülő kijáratához készített lépcsőn egyesével sétáltak le, ahol egy – a Louis-t meglátogató katonákhoz hasonló – egyenruhás férfi várta őket.

- Üdvözlöm Önöket az Akadémián. Georges Dior a nevem, én leszek a vezetőjük, amíg meg nem tudják, melyik osztaghoz kerülnek besorozásra. Kérem, fáradjanak velem.

Azzal Dior hátat fordított a csapatnak, és elindult az Akadémia felé, amely egy impozáns épület volt. Egyszerre keveredtek benne a modern, geometrikus formák sajátosságai valamint az ókori Róma építészeti stílusa. Louis-t az épületen kívül a táj is lenyűgözte: a területet, amíg a szem ellátott, örökzöldek terítették be, melyek vastag hótakaró alatt roskadoztak. A hegyek ugyancsak havas csúcsai uralkodóan törtek az ég felé, a látványt pedig a finom, tejfehér köd koronázta. A szél megmozdult, hideg levegőt hozva magával, Louis-t pedig kirázta a hideg. Átkozta a katonákat, amiért nem figyelmeztették, mire számíthat, és nem pakolt be kabátot, vastag pulóvert vagy egyáltalán bármit, amelyre ilyen időjárásban szüksége lehet. Összeérintette két tenyerét, és dörzsölni kezdte egymáshoz, leheletével is rásegítve, hogy minél hamarabb felmelegedjen.

- Hé! – kiáltott fel egy ismerősen mély hang, Louis pedig felé fordult. Egy kabát repült az irányába, amit a jó reflexeinek köszönhetően sikeresen el is kapott. Felhúzott szemöldökkel figyelte a férfit, akitől a ruhadarab származott.

- Gáz lenne azért kiesni rögtön az első napon, mert tündérke megfázott – vigyorgott, majd továbbment néhány – látszólag – haverjával. Louis fintorra húzta száját a becenév hallatán, majd legyőzve becsületét felvette a sötétszürke, combközépig érő kabátot, aminek vissza kellett tűrnie az ujjait is.