Prológus

Sziasztok kedves olvasók!

Végtelenül örülünk, hogy idetaláltatok, és időt szenteltek a blognak. A blogot ketten írjuk, egészen pontosan a.anthony & Sam Wilberry (a lap alján megtaláljátok külön blogjainkat is - Oops, reklám!), és reméljük, ti is úgy meg fogjátok szeretni a történetet, ahogyan mi. :)
Úgy gondoljuk, hogy sikerült egy nem túl hétköznapi tematikát választanunk, így hihetetlenül boldoggá tennétek minket bármilyen visszajelzéssel, ugyanis nagyon kíváncsiak vagyunk a véleményetekre!

Egyelőre a prológus olvasható, az első fejezet egy hét múlva(!!) fog felkerülni, ám onnantól kezdve nem lesz megállás!! :) Reméljük, felkeltettük az érdeklődéseteket, és velünk maradtok.

Még egyszer köszönjük, hogy itt vagytok, és kellemes olvasást kívánunk!

Santhony

***

"Bűn, őrület és szenvedély:

Ebből áll a mese!"
Edgar Allan Poe: A győztes féreg

Louis

Az üvegbura alatt gyülekező tömeg messziről úgy nézhetett ki, mint egy rendezett virágoskert. Mindenki a maga csoportjának színét viselte, és az ég tiszta kékjével színezve a kapott kép idilli is lehetett volna – gondolta Louis, aki az égboltot figyelte, majd lehunyta szemeit, és élvezte az arcát melengető napsugarakat. Elméje villámgyorsan pörgette le homályos emlékképeit arról a világról, amelybe volt szerencséje beleszületnie, majd akarva-akaratlanul párhuzamba állította azzal, amiben most kellett élnie. Ha őszinte akart lenni, márpedig a mindössze huszonnégy éves srácnak ez veleszületett tulajdonsága volt, akkor ő maga sem tudta volna megmondani, miért csöppent bele abba a helyzetbe, amiben száz százalékig helyt kellett állnia nap mint nap. Annyit tudott, hogy elszeparáltan él jó néhány vele egykorú társával, valamint a mestereivel, akik egytől-egyik az apja vagy az anyja lehetnének, és katonai szolgálatot kell teljesítenie az emberiség védelmének érdekében. A világot fenyegető Dolog (maguk között csak így nevezték) aktája annyira titkos volt, hogy még az ellene harcolók sem tudták biztosra, mire kell készülniük. A felső, vezetőréteg persze mindent tudott, és az olyan harcedzett katonákat, mint amilyen Louis is volt, Marionett bábuként mozgatták a saját kis játékaikban. Egy szabály volt: Ne kérdezz, szolgálj és éld túl. 

A bura leginkább a távoli mennydörgésre hasonlító hangkísérettel mozdult meg, és indult el a föld alá. Louis körbepillantott csapatán, akik mind leszegett fejjel vizsgálgatták saját vagy éppen társuk cipőjének orrát. Mély levegőt vett, majd újra felfelé pillantott. Figyelte, ahogy a két fémlemez egymás felé igyekszik, egyre vékonyabb csíkká nyomva az eget, majd ahogy bezárnak, és a természetes fény szerepét átveszi a telepített lámpák narancssárgás világítása. A lift szinte pillanatok alatt érkezett meg. Az apró termet néhány falra szerelt lámpa világította meg, félhomályt kölcsönözve a helynek, majd a csapatok egy emberként mozdultak, hogy megjelenjenek a féléves gyűlésen, az Átriumban. 
Az Átriumnak nevezett helyiség egy magas belterű, kör alaprajzú, kétszintes terem volt hófehér falakkal, lépcsőkkel és geometrikus formájú oszlopsorokkal. Az ülőhelyek lépcsőzetes elrendezése a római Colosseum stílusát követte, és már csak egy kisebb terület állt üresen, ahol Louis, és a vele együtt érkezők helye volt fenntartva. A szektor ülései sötét türkiz színben pompáztak jelezve a csoport titulusát, mögöttük két oszlop között a címerükkel ellátott zászló lógott (és ez az összes többi társulatnál is így volt). Louis az első sorban foglalt helyet, és szeme sarkából látta, hogy a szomszéd ülésre egy göndör hajú srác ül le. Rápillantott, és csapattársa, mintha csak megérezte volna a rajta nyugvó égszínkék tekintetet, viszonozta a gesztust. Szája szegletében egy halvány mosoly jelent meg, arcán pedig mosolygödör. Louis bólintott egyet, majd figyelme a vele majdnem tökéletesen szemben lévő óriási kivetítőre terelődött. A digitális, alig pár milliméter vastag táblára egy órát vetítettek ki, amely kíméletlenül számolt vissza.

10… 9… 8… 7…

Louis egyre idegesebbnek érezte magát. A gyomra ökölnyire zsugorodott a gondolattól, hogy pár perc múlva, még ha csak a kivetítőn keresztül is, de viszont láthatja családját. Félévente minden újonc lehetőséget kapott, hogy egy maximum két perces videó keretében hazaüzenjen, valamint egy hasonló időtartalmú üzenetet kapjon vissza, élőben. Louis a bizonytalanságban töltött napokat, amikor semmi hír sem jutott el hozzá, elég nehezen viselte. Számára a család volt az első, mindent megtett volna a szüleiért és a testvéreiért. A másodpercek visszavonhatatlanul teltek: 6… 5… 4… az ütemes kattogás ijesztő szinkronban csendült fel Louis szívverésének ritmusával. 3… 2… 1… és a terem lámpái szépen lassan elhalványodtak.

Legalább másfél óra telt el, mire Louis sorra került. Vagy egy tucatszor érzékenyült el társai vegyes, de egyformán megható üzeneteitől, ám amikor a pódiumon állva, édesanyja kisírt szemeibe nézett, úgy érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. A szája megremegett, ahogy szólásra nyitotta. 
- A-anya… - kezdte, majd megköszörülte torkát, hogy úrrá legyen el-elcsukló hangján. Ezen a napon nem érdekelte, hogy ki látja a gyengeségét, vagy hogy ez alapján mennyire fog megváltozni társaiban a róla kialakított kép. – Anya, apa, lányok! – folytatta egy nagy levegővétel után. – Szeretném, ha tudnátok, minden rendben van itt. Már több küldetést is sikerült véghezvinnünk úgy, hogy senkinek sem esett baja, így bátran állíthatom, hogy remekül állunk. – Louis megállt egy pillanatra, és végignézett a családtagjain. Édesapja arcán mosoly jelent meg, és tekintetéből büszkeséget olvasott ki. Úgy gondolta, ha efféle hivatalos hangnemet üt meg, könnyebben túlvészelheti ezt a két percet, ami előtte állt. 
- Sajnos nem mondhatok erről többet, bár tehetném! Bár mindannyian elmondhatnánk az otthonlevőknek, hogy mi folyik itt, de mi sem tudhatunk semmiről. Csatába szállunk, de nem ismerjük az ellenséget, és így olyan ez, mint valami őrült kamikaze hadművelet. – Ismételten megállt. Az a keserű érzés kerítette hatalma alá, hogy beszédével nem hogy megnyugtatná, de sokkal nagyobb aggodalomnak teszi ki szeretteit, a szülővárosa többi lakosával együtt. Ugyanis ezek az összejövetelek a kamerák túloldalán, a válaszokkal ellentétben nem privát jellegűek voltak. Louis elgondolkozott, mit mondhatna. Úgy érezte, a szavak árulók módjára cserbenhagyták. Néhány órával ezelőtt több oldalnyi jegyzetet tudott volna készíteni a gondolataiból, és így utólag bánta, hogy ezt nem tette meg. - Kérlek, ne haragudjatok meg, tudom, mennyire vártátok ezt a napot, amikor újra viszontláthattok, és higgyétek el, ez kölcsönös. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom a szűkszavúságom miatt. Tudnotok kell, hogy szeretlek mindannyiótokat, és várom a napot, amikor ennek az egész tébolynak vége lesz, és újra együtt lehetünk, mint régen. Vigyázok magamra, és kérlek, ti is tegyetek így. – Louis utoljára még a kamerába nézett, és minden erejét összeszedte ahhoz, hogy a legőszintébb mosolyával ajándékozza meg családját. Érzelmileg teljesen feltöltődött attól, hogy látta őket, és megbizonyosodhatott arról, semmi bajuk nincs. Ez erőt adott neki a következő hat hónaphoz. Szinte leugrált a pódiumhoz vezető lépcső fokairól, hogy minél hamarabb átadhassa helyét a következő sorstársának.

***

Harry

A detonációhoz hasonlítható erőlökés kiszorította a levegőt Harry tüdejéből, ahogy a gyomrába a félelem alattomos sava költözött, mintha minden légvétel egy lézerfegyver vad perzselését ébresztené a mellkasában. A szíve nem dobbant egy pillanatig, az ajkait keményen beharapta, miközben a biztonsági berendezés apró kattanással jelezte, hogy az üvegbúra lezárult. Minden hang fojtott volt, a levegőben olyan átható bűzös szag terjengett, mintha egy halálszagtól terhes teremben kapkodna zihálva légvételért. Valamiért nem reszketett, nem fogta el elűzhetetlen gyengeség, a létbizonytalanság és az előtte álló hónapok rejtélyei vasbilincsként csattantak az elméje köré. A körülötte tobzódó buta tanulócsemeték, akár csak ő, hevesen pislogva fogadták a felszikrázó fényárt, amely egy pillanatra mindenkit elvakított élénk narancsvörösségével. A feltámadó sebesség a bepárnázott ülésbe préselte a hátát, a szemét egy okvetlen másodperce lehunyta, de azonnal fel is pattantak a szemhéjai, hiszen rögtön múltjának kísértő démonai elevenedtek meg előtte. A rémálmok maradandó szörnyekként zaklatták éjszakánként, maga előtt látta húga kisírt, égővörös szemét, elfintorodott száját, ahogy még egy utolsó erőbedobással a karjai közé veti magát. Harry gyöngéden, óvatosan ölelte át Gemmát, a karja meleg rejtekében a lány egy kicsit úgy érezte, hogy biztonságban van. A váratlanul érkezett rázás visszarepítette a jelenbe, többeknek is néma sikolyra nyílt a szája, a mellette gubbasztó reszkető lány sokkos állapotban temette az arcát izzadt tenyerébe.

- Jól vagy? Minden rendben? – Harry tudta, hogy ez a legnevetségesebb kérdés, amit egy ilyen helyzetben feltehet egy ember, de az illem úgy diktálta, hogy rákérdezzen, hiszen látta a lány arcán azt a végtelen szomorúságot, amely még sokakéról sugárzott lázas erővel. – Hidd el, minden rendben lesz. Ez csak egy hat hónapos kiképzés. A mi célunkat szolgálja. Erősebbek leszünk… Bátrabbak… Céltudatosabbak – súgta. Egy pillanatra eltöprengett, maga is gondolkodóba esett a beálló csendben. – Legyőzhetetlenebbek… – tette hozzá némi hallgatás után diadalittas hanggal, mintha a jövő gondolatától nem rázkódna bele minden egyes szóba a mellkasa.

- Szerinted? – szipogta a lány. – Van esély?

- Esély mire? – pillantott rá féloldalasan Harry. A türkiz egyenruha megfeszült kidolgozott mellkasán, tetovált izomkötegektől vaskos karján, ahogy enyhén a lány felé dőlt, azonban a tekintete nem a szőke, védősisakot viselő lányéval kapcsolódott össze. Furcsa, soha nem tapasztalt hőhullám száguldott végig a testén. A második sorban, pár székkel előrébb egy fiú fordult hátra unott arckifejezést mímelve, de Harry nyomban felismerte a semmitmondó félmosoly mögött a félelmet, szinte sütött a srác tekintetéből a nyugtalansággal vegyes vakrémület. Keserűen nyelt, aztán visszanézett a lányra, aki időközben belefogott a remegő beszédbe, ám az ismeretlen fiú tekintete annyira lekötötte figyelmét, hogy egészen megfeledkezett róla. Szabadkozva vállat vont, odapusmogott valami biztatót, majd visszahelyezkedett az ülésbe. Hátrahajtotta fejét, a múltra gondolt, a szüleire, a húga emlékére, és a jövőre, ami ismeretlenül magasodott fölé. Harry félt. De sosem vallotta volna be. Soha, senkinek.

Feleszmélt. Azon kapta magát, hogy a nevét kiáltja a széles pódiumon álló fiú, az a srác, aki annyira hatott rá az üvegburában. Összeszedte a gondolatait, de a léptei csattogó hangját hallgatva, rádöbbent, hogy képtelen összeállítani magában bármiféle előzetesen is megtervezett beszédet. Az Átriumban, ahol minden csillogott, és ijesztő tisztaságban tündöklött, alig volt egylépésnyi szabad terület. Előretolakodott az összegyűlt tömegben, az izzadtság ekkora már kigyöngyözött a homlokán, miközben fellépett a márványpódiumra. Látta, hogy a hatalmas kamerák minden lépését követik, minden mozdulatára ráfókuszálnak. Végigtekintett az egybegyűlteken, ahogy felsétált a lépcsőn, majd a mikrofonhoz lépett. A gyomra összerándult a bensőjében fellobbanó ideges görcstől. A mellette ellépő fiú izzadtságtól nedves ujjai egy pillanatra érintették az övét: olyan volt, mintha szikrázó elektromosság hatolt volna az ereibe, felpezsdítette a vérét egy eddig nem ismert erővel. A határozottság befészkelte magát az elméjébe, így valamivel összeszedettebben markolt rá a mikrofonra. A zsigereiben zúgó adrenalin, valamint a szíve zakatoló dobogása kirekesztette az ideges nyüzsgés hangjait az elméjéből.

- Nos – köhécselt, mert még mindig az ujjbegyében érezte a lágy bizsergést, ami végigfutott a testén. – Én… ez a projekt még számunkra is ismeretlen, mi… - dadogott. Egyszerűen kiszálltak a szavak az elméjéből, üres, sötét hely tátongott az agya helyén. Egy pillanatig azt hitte, hogy majd az igazat mondja: kényszerítve vagyunk. Elfogtak bennünket. Védeni akarjuk a családjainkat. Nem akarjuk ezt, de muszáj. Hallgass – kiáltott a gondolataiban egy hangocska. Hallgass! Vett egy mély levegőt. A tömeg már idegesen mocorgott. Meg akarod öletni magadat? – kérdezte önmagától mézesmázos hangon. Ó, Styles, örök hódító, neked még nem jött el az időd… És erre a gondolatra okvetlenül is Louis felé kapta pillantását. Lulu – mosolyodott el a kitalált becenévre. Ha ezt tudná, tuti, hogy megszorongatná a golyóimat… Habár… A szenvedélyes gondolatot egy apró csörömpölés szakította meg Harry elméjében. A részlegvezető odalépett hozzá:

- Kérem, folytassa, uram – utasította kemény, de suttogó hangon. – Hajrá! – paskolta meg a vállát.

- Én… Szeretném, ha tudná a családom, hogy szeretem őket. Gemma – sziszegte eltorzult hanggal, és a mennyezetre szegezte elhomályosult tekintetét. Végignézett az Átriumban összegyűlteken. Ismét, ismét és ismét. – Szeretlek – mondta gyöngéden, aztán oldalra lépett. Úgy érezte, hogy ennél többre nem képes, ha kényszerítené magát, akkor sem tudná összekapargatni a gondolatait: az érzései cserbenhagyták, csak az erősen lángoló szeretet ülte meg magát elűzhetetlenül a szívében; természetesen a keserű gyűlölet mellett, ami tépte-szaggatta az idegeit, és rongyosra feszítette a tűrőképességét. Mi vár még rá? Mivel kell szembenéznie? A lázongó tömeg, a hatalmas lárma, és az elsősorban ülő tisztek egybeolvadó duruzsolása kimerítették, így súlyos fáradtság ereszkedett rá. Louisra pillantott, de ezúttal… Egyedül kell túlvészelnem. Talán… Nem, nem, Harry. Jól gondolod. Egyedül. Egyedül – ismételgette magában a mantrát. Egyedül! Tudta, hogy ezzel sebeket fog ejteni ártatlan szíveken, hogy embereket fog megbántani, de ebben a közegben többet nem szerezhet, mint hamis álbarátokat. Mert ő is egy lesz közülük. Egy hazudós, aki az életéért harcol. Ekkor egy sziréna élesen süvítő hangja jelezte, hogy hamarosan ismertetik a szabályokkal egyetemben a játékokat is, amelyek gyökeres mozgatórugója lesznek az ő kiképzésüknek. Megkezdődött az élethalálharc.